Az idő és a Felejtés

A lány elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S olyankor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni. S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül. Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szembe, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta. Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

A sziget 

Akadt egy hely nem oly rég,mely az álmok szigete volt. Egy kis zárt magán sziget,ahová csak egy valaki juthatott el. A sziget nem volt hozzászokva,hogy bárkit is érdekelheti a jelenléte. Ez az egy valaki viszont felfigyelt erre a kis magányos helyre. Időnként visszalátogatott és egyre mélyebbre merészkedett a sziget belseje felé. Tetszett neki ez a sziget,mely elvarázsolta és magával ragadta. A sziget nem csak megszokta a jelenlétét,hanem már egyenesen kívánta. Minden alkalommal kissé besötétedett mikor egyedül maradt. Viszont érezte,hogy hamarosan újra ragyoghat. Az időnkénti visszatérést felváltotta a napi rendszeresség. Egyre több időt töltöttek egymás társaságában. A sziget ráébredt milyen jó érzés valakit beengedni minden zugba. Szívesen nyílt meg egyre jobban minden alkalommal. Vágyott a társaságra és akit régen látogatónak vélt,a szívébe zárta. Kölcsönös volt az érzés,a sziget teljesen megváltoztatta az eleinte félénk odatévedőt. Azon vették észre magukat,hogy már minden szabad időt együtt töltenek. Élvezték egymás felfedezését,szeszélyeit,gondolatait,félelmeit. Már nem tudtak meglenni egymás társasága nélkül. A lelkeik egybeolvadtak és közös célokat akartak. Már mindketten tudták,hogy mit akarnak és egyre nagyobbakat álmodtak. Szépen alakultak a dolgok,egyre boldogabbak voltak. Úgy érezték innentől már nagy baj nem akadhat. Tévedtek... Nem számoltak a sziget és környezete szeszélyeivel és sötét oldalával. Az addig oly békés szigetet körülvevő víz egyre nagyobb hullámokat emelt. Már nem csak a partot mosta. Egyre beljebb hatolt a szigeten és károkat okozott. A sziget óvni akarta a társát,ezért hazaküldte a biztonságba. Végzetes hiba volt ez. A szíve megszakadt,jelképeként pedig felébredt az addig szunnyadó vulkán. Nem volt visszaút,nem volt az a hullám,mely visszahűtené. Hiába tért vissza a társ,nem aludt vissza a vulkán. Rövidebb időkre meg-megpihent ugyan,de érezhető volt a katasztrófa. A sziget féltette a társát,ezért minden alkalommal elküldte,újra és újra. Hiába akart ezzel jót tenni és életet menteni,ezzel semmisített meg mindent. Hiszen a társ nélküli sziget egyre kevésbé uralhatta a vulkánt. El is érkezett a nap,mely örök nyomokat hagyott hátra. Nem volt visszaút,nem volt megállás,kitört a vulkán és eltüntetett mindent. Mindent mi nem oly rég csodás volt,mindent mit felépítettek,amitől boldogok voltak. A szigetet elhagyta a társa,nem volt más választása,az életet kellett választania. Így is súlyos sérüléseket szenvedett,csak remélni lehet,hogy nem végzeteseket. A sziget mely egykor az álmoké,a közös álmaiké volt,így tett tönkre mindent. Félelmében és túlzott óvni akarásában megsemmisítette azt a szigetet. Élettelen lett,más nem is lehetne,hiszen a szíve a társa lett,akit elüldözött végleg. Újra pompázna és ragyogna már a sziget,ismét megadna mindent mint régen. A vulkán kitombolta magát,a hullámok is lecsendesedtek. Adottak lennének a feltételek a sziget megújulásához. Persze mindez szív nélkül lehetetlen,a szív pedig elment,mert a sziget elüldözte. Kitépte saját szívét és eldobta,hiába bánja. Oly sok mindent másképp csinálna,de a megtörtént dolgokon nem változtathat. Az álmok szigete így tette tönkre a közös álmokat,mellyel óriási sebeket okozott. Üresen áll és a társáért aggódva,Őt visszavárva hánykolódik magányosan. Megtépázva,romokban hever,sivár látvány,ez igazi rémálomsziget. Vágyakozik és remél,hátha újra kivirágozhat. Talán nem késő ismét életet lehelni eme helybe. Megújult és közös erővel ismét felépíthetnének mindent. Még ha jelenleg oly gyengék és sebesültek is az átélt dolgoktól. Gyógyító hatással lehetnének egymásra. Egykor megvolt a bizalom és minden ami a boldogsághoz kell. Akkoriban is voltak sebek,igaz nem egymásnak okozták azokat. Miért ne lehetne ezeket a sebeket is közösen gyógyítani az életet és békét helyreállítani? Ha egykor ment oly sok sikerrel,mely boldogsághoz vezetett,ismét menne. Nehezebben és hosszabb ideig tartana nyilvánvalóan,hiszen túl nagy a sérülés. Viszont ha még fontos ami nem oly rég az volt,akkor nincs más mint félretenni a félelmeket. Nem egyszerű dolog,kicsit sem az,mérlegelni kell a dolgokat és dönteni a jövővel kapcsolatban. A sziget már tönkretett mindent,amit csak lehetett,a vulkán kitombolta magát örökre. Elpusztított minden életet,megsemmisítette azt ami szent volt előtte. Megtanulta a sziget egy életre,hogy mit veszített el a tetteivel. Mindent mi boldoggá tette,mi fontos volt neki,mindent amitől az álmok szigete lett. Nem teheti már ezeket a dolgokat meg nem történtté. Csak magát okolhatja mindenért,amiért nem becsülte meg azt ami volt. Cselekedett és csak utána gondolkozott,ez végzetes hibának bizonyul. Azóta szép lassan telik az idő,de a sziget csak vágyakozik és remél. Nem telik el perc,hogy nem a társát várná vissza az újrakezdés reményében. Tudja,hogy ez lehetetlen,hiszen majdnem végzetes sebeket okozott. Csak a társ lélek jelenléte és ereje mentette meg saját magát a tomboló szigettől. Így a sziget tudja,hogy a társ ezt egy életre megjegyezte és tanult belőle. Mégis remél a sziget,hogy a társ is vágyik még a régi emlékek felélesztésében. Az újjáépítés lehetőségében,a boldog közös élet kialakításában és az álmok megélésében. Csak a társ tudja,hogy mit fog tenni és miért. Talán nem lesz még késő,és nem hegesedik bele a sebekbe a gyűlölet és félelem. Ezek ellen is tenne a sziget,hogy ne így legyen,de szív nélkül ez lehetetlen. Jelenleg élettelen és csak a reménynek köszönhetően nem pusztult el teljesen. Nem jó ez a sziget semmire ilyen formában,teljesen hasznavehetetlen,felesleges. A régi teljesen más volt,maga a csoda,életerő,vidámság,boldogság volt rajta. Két lélek tartotta és alakította ki azt a helyet olyanná amilyen volt. Nem volt lehetetlen és nem volt fájdalom,csak boldogság és célok valamint közös álmok. Az álmok szigete a két lélek közös boldogságának és céljainak gyümölcse. Lennék újra az a sziget.. Minden hibám és szörnyű tettem,a végzetesnek tűnő katasztrófa ellenére. Lennék újra az a sziget.. A jelenlegit már csak a remény tartja a felszínen. Majd kiderül meddig.. Jelenleg viszont: Lennék újra az a sziget..